Kisétálok, le a lépcsőn, ki a nyárból
Háttal a múltnak, előre, falig
Megnézem hogy a messzi ég alja, csak poszter-e
Hogy átverés-e ez az egész
Truman-ként evezek a viharban, falhoz érek, megköszönöm
És ha jön az ajtó, kisétálok
Le a lépcsőn, ki a nyárból
Hangokat követve, mint egy bolond
Hangokat a zúgó morajból, hátha elárulnak
Adnak valami újat, reményt
Hogy ez a szeptember, nem a kiürült
Kiélt nyár, zörgő papírzacskóit ringatja tovább
Dallamként a lelki disszonanciában
Összerakom a playlistet, háttal a múltnak
Törlöm a régit, megköszönöm és ha jön az ajtó
Kisétálok, le a lépcsőn, ki a nyárból
Be az őszbe
Leomlik az ég alja, kiszakad a tapéta
A saját a hangom hallom egyre hangosabban
Ahogy közeledem, evezve a viharban
Szemből érkezik az ősz, érkezik a holnap
És közben leolvad a szerep
Lángolnak az augusztusi percek
Pedig éppen velük költözöm
Mostmár csak két sarokra vagyok tőlem
Kihallom a saját hangom, nyitva maradok
Dominóként dőlnek egymásra a betűk
Én vagyok a moraj, én vagyok a tapéta
Én vagyok a fal, de a múlt már nem
Megkerülöm a semmiben álló, zárt ajtót
Kisétálok, le a lépcsőn, ki a nyárból
Előre, magamhoz, készen állok
