Húzom a kardot

Amikor húzza a féket a sors ki alólad, lóghat a lábad a szélben, fekete bársony bárányokból felhőnyáj az égen, akkor a hadművelet elterelő, bátorság, nagy levegő. Nyíllik az ernyő, a többi felejtő, érkezik talpra a szándék mindegy mit hoz a holnap, ismerős a játék. Nincsen a sors könyvébe semmi írva, a sors egy analfabéta. És ha úgy van kedvem, mától kezdve, a seggére verhetsz néha. Vagy ha úgy érzed, hogy megnézed, ha túl kíváncsi a természet. Ne lepődj meg, hogy ha itt-ott nincs ott, egy-két-há-négy oldal! De kóstoltam már én is, és higítottam borral. Várj, vagy tudod, hogy inkább mégse, legyen ez a mások tévedése! Volt, ami volt, lesz, ami van, néha már tényleg nem értem én se. Esztelen évek, hasztalan órák, megsúgták, hogy felnő. De ha megy magától, csak épp a fától nem látja még az erdőt. Rájössz, hogy nincs véletlen, de, akkor már értelmetlen. Botlik az úton, érti a garázs, párnák közt az álmok. Nem kell térkép, jó az irány, behunyt szemmel is látod. Várj, vagy tudod, hogy inkább mégse, legyen ez a mások tévedése! Volt, ami volt, lesz, ami van, néha már tényleg nem értem én se. Vagy tudod, hogy inkább mégis, húzom a kardot, megteszem én is. Lesz, ami lesz, igen el nem ereszt, végig csinálom csak azért is. Ahogy fent, úgy lent, ahogy jött, úgy ment. Pont úgy!